Hogyan kompromittáljuk magunkat vasúti szerelvényen?

tuzcsap_elvtrening.jpgHuszonnégy éves voltam, felnőtt nő. Lelki mecénásként vállaltam, hogy elkísérem egy barátnőmet nyelvvizsgázni és érzelmileg támogatom őt, bárhogy is alakul a napja. Mivel a számonkérés egy másik városban volt, ezért vonatra pattantunk és meg sem álltunk a vizsgaközpontig, ami pont az állomás mellett épült. Ő bement, én kinn maradtam egy padon, és laza két és fél órát vártam rá türelmesen, mire megjelent azzal az információval, hogy túl van élete nagy megmérettetésén. Akkor még nem sejtettem, hogy az enyém viszont csak most következik. Mert a hosszú, kőkemény unalommal teli várakozás alatt általam elfogyasztott másfél liter víz igen meghatározó szerephez jutott a továbbiakban.

A vonat már benn állt az állomáson, pedig még volt húsz perc az indulásig. Gyorsan megvettük a jegyet és már akkor észleltem, hogy a kelleténél erősebben szorítom a bal combomat a jobb elé, mert érkezik az a kellemes inger, ami hívogat az illemhelyiség felé.

Felszálltunk a vonatra, és én azzal a lendülettel elindultam megkeresni a mosdót. Bár Anyukám mindig azt mondta, hogy álló vonaton nem használjuk, most pontosan tudtam, hogy ezt a kőbe vésett elvet irtózatos gyorsan meg fogom szegni – perceim voltak hátra a nedves szégyenig.

Ahogy egyre sietősebben lépkedtem a vagonokban, konstatáltam, hogy eggyel modernebb vonattal megyünk haza, mint amit én valaha is láttam. Ha nem kellett volna annyira sietnem, valószínűleg jobban átengedtem volna magam a hála érzésének, hogy ilyen marhajó dolgom van.

De mint már említettem, az időm vészesen fogyott. Aztán észrevettem az egyik vagon végén egy fiatal párt, akik egy kétszemélyes ülésen egymás fülébe suttogtak és láthatóan nagyon elmerültek szerelmük lapjaiban. Velük szemben pedig egy ajtó. Ahhh, gondoltam, ez lesz az!

Felnéztem, pici fiú-lány ikon, megvagyunk. Ösztönösen kerestem a kilincset, nincs. Hát mondom ez remek, kipurcanok, ha pont a cél előtt vallok kudarcot, ezért megkérdeztem a fiatal párt, hogy nem tudják-e véletlenül, hogy hogyan kell kinyitni ezt a futurisztikus nyílászárót. A srác kedvesen odamutatott az ajtó mellett lévő kapcsolóra, amit megnyomva a fotocellás ajtó elegánsan elcsusszanva az egyik oldalra, szabaddá tette utamat a budi felé.

Beléptem, intuíciómra hallgatva oldalra néztem és szerencsére belül is volt egy ugyanilyen kapcsoló, úgyhogy azt sietősen megnyomtam és köszönetképp a párra mosolyogva megvártam, amíg az ajtó lassacskán teljesen becsukódott.

És aztán? Aztán mint egy elmebeteg téptem le magamról a textilt, a wc-csésze fölé guggoltam és hagytam, hogy a természet utat törjön magának a testemen keresztül. Ahogy ez a bennem lévő másfél liter őserő megindult és megállíthatatlanul csobogott alá az álló vonaton, egyszercsak annyit láttam, hogy ugyanazzal a lomha mozgással, amivel az ajtó becsukódott, most elkezdett kinyílni.

Még egyszer. Tehát a kép a következő. Én térdrogyasztva állok a klotyó fölött, végzem a dolgom, azt a megállíthatatlan fajtát, ami tényleg olyan, hogy ember legyen a talpán, aki azt erőből el tudja zárni, és az ajtó csak nyílik-nyílik… először csak a kispadon szemben ülő fiú döbbent feje jelent meg, majd a lányé, aztán pedig egy harmadik női fej is bekúszott a képbe, kinek mozgó szájáról és döbbenettel telt tekintetéből a következőt olvastam le: bocsánat, szabad?

Hát én meg csak ott álltam, jobb kezemmel a gatyámat próbáltam felrángatni, a bal kezemmel a kapcsolót nyomogattam belülről, hátha technikailag még meg tudom menteni a helyzetet – de késő volt. Ott álltam a vagon végében, nyitott budiajtónál, nézőközönséggel.

A következő két percet az emlékezetem kérdés nélkül törölte, gondolom mivel életemben ilyen kellemetlen helyzetben még nem voltam. A következő kép az, hogy vörös fejjel kioldalgok a helyiségből, a fiú pedig röhögéstől fuldokolva egy másik kapcsolóra mutogat, ami a wc-tartály fölött vigyorog rám, rajta piros betűkkel a ZÁRVA felirat. Kiváló. Tehát nem volt elég az ajtócsukó gomb megnyomása belülről, ahhoz, hogy ne tudják kívülről kinyitni, ezt is használnom kellett volna.

Így hát ezúton szeretném kérni a MÁV Zrt. illetékes munkatársait, hogy a gyengébbek kedvéért, mint amilyen én is vagyok, legyenek kedvesek egy képes folyamatábrát helyezni a budiajtóra, lehetőleg kívülről, hogy még ne legyen késő. Olyat, mint amit a repülőkön az előttem lévő ülés hátuljára is tesznek, hogy mi a teendő vészhelyzet esetén. Mert ez kétségbevonhatatlanul az volt. Ja és üzenem a srácnak, hogy jön nekem egy ingyen mozijeggyel...

 

Címkék: történet elvek