Harmincegy éve hozott össze bennünket a sors, mert egy férfit szerettünk, csak másképp. Az Édesapámat. Négyéves voltam akkor, kicsiny, mosolygós, csacsogós kislányként a szívem tárva-nyitva állt előtted. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történik, hiszen mit tudhattam én akkor még a felnőttek világáról? Annyi történt, hogy egy napon Apa összepakolt és elköltözött. Csak egy tábla csokoládét hagyott nekem búcsúzóul, aminek a papírját hónapokig dugdostam a barna dohányzóasztal polcán, hogy úgy érezzem, kicsit mégis ott van velem. Mert a csokit persze megettem. Először rettentően féltem, hogy magányos lesz nélkülem, de megnyugodtam, hiszen ott voltál Te. Anyukám is csak annyit mondott, hogy ha találkozom Veled, legyek udvarias és aranyos, amilyen mindig is szoktam lenni.

Eleinte Te is nagyon kedves voltál velem, de ahogy teltek a hónapok, egyre többször fordult elő, hogy valamiféle neheztelést láttam átsuhanni az arcodon, amikor rólam beszéltetek, vagy hozzám szóltál. Szépen lassan cseperedtem, kisiskolás lettem, és a kétheti láthatások alkalmával hiába igyekeztem a kedvedben járni, valahogy sosem sikerült. Tudod, a gyermeki szív ezt megérzi.

Aztán ahogy értelmem is egyre nőtt, már kezdtem felismerni szavaidban az iróniát, ajkaidon az elhúzott gúnyos mosolyokat. Csak a miértet nem értettem még.

Emlékszem varrtál nekem ruhát is. A saját kezeddel! Idődet és energiádat nem sajnálva tündéri virágmintás darabot szabtál rám és én boldogan szaladtam a kisszobába óránként felpróbálni, hogy a végén majd tökéletesen álljon rajtam. Nem szóltam egy szót sem, amikor a munkád gyümölcsét mosolyogva csodáltad rajtam és a végén még odaszúrtál egy mondatot, mintha magadnak mondanád: Ha már Anyád nem képes normálisan ruházni… Csak álltam ott, az új ruhámban és nem értettem. Gyermeki örömöm egy pillanat alatt mély szomorúsággá változott és fogamat összeszorítva álltam ellen a könnyeknek, amik szemembe szaladtak.

A hasonló megjegyzések egyre gyakoribbak lettek, de milyen a kicsiny gyermek? Én változatlanul a kedvedben szerettem volna járni. Esténként kiosontam Hozzád a konyhába beszélgetni, amikor Apa zenélni ment. Azt gondoltam, ha megosztom a titkaimat Veled, akkor majd Te is nyitsz felém. Azt hittem, ha megismersz jobban, akkor talán mégiscsak megszereted azt, aki vagyok.

Tizenéves voltam, amikor az egyik Karácsony alkalmával a Te gyermeked egy arany nyakláncot kapott és én három pár zoknit bontogattam ki a csomagolópapírból. Azt hazudtam, hogy a mosdóba kell mennem és kirohantam bőgni a fürdőszobába. Csendesen zokogtam és még mindig nem értettem, hogy mit rontottam el. Álmatlan éjszakáimon órákon át bámultam a plafont, hogy mi lehet bennem a hiba, ami miatt már ennyire látványosan kinyilatkoztatod, hogy mennyit érek Neked.

Tizenhat évesen fordult meg bennem minden. Lázadó korszakom Téged is elért. Még mindig nem értettem, hogy miért nem szeretsz, csak kezdtem elfogadni. Rádöbbentem, hogy van választásom. Az én döntésem, hogy harcolok tovább érte, vagy nem.

Tudnod kell, hogy nem volt könnyű. Hisz addigi életemet folyamatosan a megfelelni akarás hatotta át és fogalmam sem volt róla, hogy mi történik majd, ha én ezt megtagadom. Azt tudtam csak, hogy nem bírom tovább ezt a harcot, amiből folyamatosan vesztesként jövök ki.

Ezért egy borús őszi napon fogtam egy tollat és minden gondolatomat, minden érzésemet papírra vetettem. Nem Neked írtam, hanem Apának. Szóban nem tudtam volna elmondani sírás nélkül és időt akartam hagyni neki arra is, hogy megeméssze. Leírtam, hogy nem akarok többé találkozni Veled. Mert nem vagy az életem része. Már eljött az idő, amikor én dönthettem arról, hogy kit engedek be és kit nem. És én belefáradtam a harcba. Dühös is voltam, tudod? Mert nem láttad, vagy csak nem akartad észrevenni, hogy csendesen gyilkolni kezdted bennem saját magamat.

A mai napig nem tudom, hogy Te láttad-e azt a levelet, de tény, hogy többé nem találkoztam Veled. Hogy hiányzol-e? Nem. Sajnos nem. Valószínűleg én sem Neked. És ez így is van jól, hisz mi egymás életében tanítók voltunk csupán. Én megértettem a leckét.

Most, harmincöt évesen már tudom, hogy egyetlen nagy hibám volt. Az, hogy Édesapám előző szerelme az én Édesanyám. És én, mint egy láthatatlan kapocs, folyamatosan emlékeztettelek arra, hogy nem Te vagy az egyetlen. És már soha nem is lehetsz az.

Pedig én semmi másra nem vágytam jobban, mint arra, hogy elfogadj. Minden mozdulatomban, minden mondatomban csak a törekvés volt, hogy végre megszeress engem.

Sajnálom, hogy nem tudtad értékelni azt, aki akkor voltam. Sajnálom, ha megbántottalak. Sajnálom, hogy annyi évet elszalasztottunk. Sajnálom, hogy a büszkeségedet nem tudtad félretenni, és mint fényes páncélt tartottad magad előtt. De leginkább azt sajnálom, hogy nem ismerted fel: a szavaknak súlya van. Hogy egy-egy ellenőrizetlen arckifejezéssel évekig gyógyítandó sebeket lehet ejteni a gyermeki lelkekben.

De köszönöm, hogy megtanítottál arra, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Köszönöm, hogy a történtek miatt megtapasztalhattam, hogy a kimondott gondolatok bár kockázatot rejtenek magukban, de az igaz útra terelnek vissza. És leginkább azt köszönöm, amit a szívembe véstél. Hogy a gyermekek lelkét minden körülmények között óvni és vigyázni kell, hogy a csalódásoktól megfakult felnőtt érzések ne borítsák rá fátylukat, amíg lehet!