Egyszerűen az agyam eldobom azoktól a szalagcímektől, melyek szembejönnek velem a médiában. Nap mint nap emberek tízezreit mérgezik súlyos gondolatokkal. Ez a vészjósló trend, ami alapján a nagyvilág híreit arcunkba kapjuk, engem szakadatlanul rettegésre késztet. Ettől a pániktól pedig elhúzódó idegzsábát kapok.

Egy ideje ugyanis azt vettem észre, hogy a halál fogalma gyakorlatilag a mindennapjaim részévé vált. Mondjuk így legalább az elmúlás tényével folyamatosan tisztában vagyok, viszont az már nagyobb baj, hogy kezd végtelenül nyomasztani. Meghalnak emberek a hőség, vagy a hideg miatt, balesetben, betegségben, öregségben, fiatalon, váratlanul… mindig és állandóan, és ezt a média fáradhatatlanul, tompavégű vasszögekkel kalapálja bele az aurámba. Fáj és nyomot hagy. És hiába is próbálom figyelmen kívül hagyni, a tudatalatti is nagyhatalmú varázsló ám!

Amikor reggelente ébredező ujjaimmal görgetem az üzenőfalamat a közösségi oldalamon, mindig arra eszmélek, hogy a megosztások nagy része ilyen üzenetet hordoz. Elkeserítő. Egyetlen pozitívuma a végzet miatt történő aggódásnak az, hogy kinyírja az álmosságot.

Persze megfoghatom ezt a témát úgy is, hogy behunyt szemmel, ajkaimon a rebegő hálaimán túl levonom azt a konklúziót, ami valamelyest könnyít a szorongástól begörcsölt létemen: tegnap nem én voltam a következő. De aztán jön egy újabb automatikus reakció: egyszer úgyis az leszek.

Remek.

Így hát arra gondoltam, hogy erre az égető problémára azonnal megoldást kell találnom. A hosszadalmas és embert próbáló gondolkodási folyamat végső elhatározása tehát: holnap kiköltözöm magányosan egy távol eső barlangba és megkezdem térerő-mentes remeteéletem. Friss illatú szalmából, a sziklaüreg széltől óvott sarkába pihe-puha ágyat vetek, és onnantól kezdve nincs semmiféle elmúlás-fóbia, csak a gigászi lelki békém szülte idilli képek ringatnak álomba.

Hm. Elképzeltem... De honnan szedek szalmát? Még egyszer mondom: hm. Hajvakargatva mégiscsak arra jutok, hogy ez nem igazán korszakalkotó ötlet, hisz már a beszerzésen képes vagyok elbukni. Akkor mindegy. Hagyjuk… Nekem ez biztosan nem működne. Mélabúsan belátom, hogy tulajdonképpen gyenge vagyok, de a magamon elhatalmasodó szégyenérzetem egy pillanat alatt indulatba fordul át, miszerint még én meneküljek? És ezért? Hát hagyjam, hogy aztán joggal tapasszák rám embertársaim a társadalomiszonyos vájatlakó nevet?

Na nem!

Végül kicsit lenyugszom és úgy határozok, hogy mivel az életemből teljesen kizárni ezt a témakört képtelenség, ezért inkább arra fogok törekedni, hogy vigyázzak magamra. Össze is szedek hát tíz figyelemreméltó ötletet erre vonatkozóan, amit most ezennel kinyilatkoztatok a köz javára.

Mit tehetünk mi magunk annak érdekében, hogy a sötétcsuhás kaszással minél később találkozzunk?

1. Villámlás esetén ne álljunk be egy égigérő fa alá.
2. Fürdés közben ne szárítsunk hajat.
3. Bárhol is vagyunk, ha van biztonsági öv, azt mindig csatoljuk be.
4. Benzinkúton ne gyújtsunk rá.
5. Hajcsattal ne piszkáljuk a konnektort.
6. Ha leszakad alattunk a lift, akkor a becsapódás pillanatában ugorjunk fel páros lábbal. Így pont a levegőben leszünk, amikor visszaütődik a kabin és ránk nem lesz hatással.
7. Fegyvert viselő emberekkel legyünk kedvesek és készségesek.
8. Bográcsozáskor ne ugrókötelezzünk közvetlenül a tűz mellett.
9. Forgalmas helyeken és autópályán lehetőleg csak tankkal közlekedjünk.
10. Ne szelfizzünk egy utasszállító gép működő turbinája előtt.

U.i.:

Ha szívesen olvasnál még több ilyen szenzációs ötletet, akkor látogass vissza a XXII. században, mert a fenti listát száz évenként frissítem!