Most, hogy már több hete itthon vagyok, úgy éreztem leülepedett bennem ez az új világ annyira, hogy meg tudjam fogalmazni az általa megélt érzéseimet. Ma értettem meg ugyanis a legfontosabbat, hogy bár kívülről úgy tűnik, mintha iszonyú korlátok közé szorítaná az embert a világjárvány - valójában én soha nem voltam ennyire szabad, mint ebben az időszakban.

Itthonról dolgozom - amiért rettentő hálás vagyok, mert megtehetem. De azon kívül, hogy a munkámat tisztességgel és becsülettel elvégezzem, tulajdonképpen minden más kívülről érkező, fojtogató elvárás eltűnt az életemből. 

Nem kell hajnalban felkelnem azért, hogy időben beérjek a munkahelyemre, és a két állomás között eltöltött időm sem abból áll, hogy mihamarabb feltegyem a hétköznapi fullasztó sminket, miközben fél kézzel módszeresen égetem szét a hajam a hajvasalóval. Nem kényszerítem a testem szűk ruhákba, melyek bár csinosak, de ebéd után fájdalmasan kevés kényelmi pozíciót engednek meg. Nem ülök a reggeli dugóban majdnem egy órát és nem stresszelem szét magam azon, hogy még legyen időm beugrani a büfébe legalább egy egészségtelen pogácsáért mielőtt az első megbeszélés megkezdődik.

Apropó megbeszélés. Az online fajta. Ha éppen zajlik, de én kávét szeretnék inni, akkor kikapcsolom a mikrofont és főzök egyet, miközben a többieket hallgatom. Megiszogatom, majd leülök a kényelmes relax fotelembe, az ölembe veszem a gépet és úgy dolgozom tovább. Vagy épp telefonon kapcsolódom be, miközben sétálgatok a terasz és a hálószoba között, ami a kurta körökkel együtt hatvan lépést is kitesz. És minden újabb körnél megállok egy pillanatra az egyik balkonládámnál, amiben életem első muskátlija gyönyörűséges színben pompázik és rámosolygok. Mert örülök neki. Mert van lehetőségem a szakmai tanácskozások közben is megélni az otthonomat, az engem körülvevő életet.

Nincsenek kötelező találkozók, nem kell versengenem az időmmel, nincsenek kényszeres vásárlásaim. A kívülről érkező mérhetetetlen mennyiségű folyamatos inger drasztikusan lecsökkent. És én ülök ebben a csendben, önmagamat megtapasztalva és örül a szívem, mert érzi, hogy megszűnt valami iszonyú nyomás, ami eddig rajtam volt.

Hova is rohanunk, ha nincs COVID-19? De tényleg. Mégis hova? Hogy lehet az, hogy harmonikusabbnak érzem az életem bezártan a négy fal között, mint amikor elméletileg teljesen szabad voltam?

Sok tervem van még a hátralévő karantén időszakra, de csak azért, mert eddig egyet sem hajtottam végre. Nem gyúrtam ki magam, nem étkezem kizárólag egészségesen, nem sajáítottam el újabb készségeket, nem iratkoztam be online tanfolyamokra. Ez még mind hátravan. De nem érzem magam rosszul tőle, mert most minden nap azt élem meg, hogy a legjobban vágyott, elsőszámú tervem valósul meg éppen: a nyugalom.