Az aktivitásmérő

img_3705b-1024x683.jpgEgy gyönyörű áprilisi napsütéses napon, kaptam egy fejlövést: nekem kell egy aktivitásmérő! De azonnal. És nem ám akármilyen?! Olyan, amit ha felveszek, le sem akarok többé venni, mert már a viselésétől felmegy az izomszázalékom a Holdig.

Úgyhogy egész álló nap a netet bújtam, hogy megtaláljam a számomra legalkalmasabb egyedet. Végül sikerült is, csak a baj ott kezdődött, hogy kettő is megfelelt az elvárásaimnak és totálisan döntésképtelen helyzetbe kerültem. A létező összes összehasonlító oldalon beikszeltem mindkettőt, hátha találok csak egyetlenegy megkérdőjelezhetetlen előnyt az egyiknél, hogy ennek a fenenagy lelki válságnak pontot tegyek a végére. De nem segített. Egy dologban bíztam, hogy mivel az egyik bézs-arany, a másik meg fekete, talán élőben a szín alapján sikerül döntenem.

Úgyhogy felpattantam a képernyő elől és azon nyomban egy elektronikai áruház felé vettem az irányt. Beparkoltam, majd céltudatosan beléptem az objektumba.

Imádom az ilyen hatalmas üzleteket, mert esélyed nincs a gyors távozásra. Főleg olyan céllal, amivel én érkeztem. Hiába lóg be negyvenhét tábla útmutatóként a vásárlói térbe, a kategorizálásban meg a távollátásban nem vagyok túl jó.

Úgy huszonkét perc kóválygás után már segítséghez folyamodtam. Egy szimpatikus fiatalember, az áruház nevével jelzett pólóban épp a fülhallgatós polcot fürkészte, ezért odaléptem hozzá.

- Jó napot kívánok! – köszöntem illedelmesen és vártam a hasonló reakciót. Nos, hiába. Eltelt pár kínos másodperc és mégiscsak visszaköszönt, de úgy, hogy azt hittem először, a fülhallgatóknak szánta eme nemes gesztust. Gondoltam várok egy kicsit, amíg szándékára fény derül és a szemkontaktus felvételével, vagy egy kedves „miben segíthetek?” kérdéssel gyorsan véget ér ez a kellemetlen helyzet. De nem így történt. Továbbra is teltek az üres másodpercek, aztán végül csak bebútolt a rendszer és foghegyről azt mondta:

- Igeeen? – de úgy lassan, tagoltan, mint a hülyegyereknek. És továbbra sem nézett rám. Hát gondoltam, ez így remek lesz, na de úgysem elektronikai áruház-alkalmazottat szeretnék venni, úgyhogy ezen a hozzáálláson lépjünk is túl.

- Az aktivitásmérőket keresem. – feleltem határozottan. Utólag eszembe jutott, hogy esetleg el kellett volna változtatnom a hangom, hátha egy mocskos mély baritontól beijed én meg röhöghetek egy jót, na de mindegy is. Bal karját lendítve és továbbra is rámsenézve a pénztár felé mutatott.

- Ott kellene keresni egy kollégát. – Nem akartam mondani, hogy nem értem mi a különbség. Már miért ne kereshetnék pont itt egy kollégát, ahol ő áll és esetleg találhatnám meg pont őt, mint kollégát? Minek menjek arrébb egy tíz métert? Mi változik? Aztán végül ráhagytam és elindultam lemondóan a pénztár felé.

Jól gondoltam egyébként, tíz méterrel arrébb az egy négyzetméterre jutó dolgozók száma pont a nulla felé konvergált, ezért végül tanácstalanul a pénztárosnőhöz léptem.

- Jó napot kívánok! – köszöntem rá, csakazértis kedvesen.

- Jó napot! Miben segíthetek? – na, hát haladunk! Örömöm mondjuk korai volt, mert ő meg a monitort bámulta, szintén rám se bagózott.

- Aktivitásmérőt keresek és szeretném megk…. – de nem tudtam befejezni a mondatot, mert abban a pillanatban kiszakadt belőle hang formájában a női őserő és mint egy nőstényoroszlán ordítani kezdett: - Laciiiiiiiiiiiiiii!!!!!!!!

Mozdulni sem mertem. Hát mondom ez elővesz a pult alól egy AK 47-est és szitává lő. Csak a fejemet mertem lassan megmozdítani abba az irányba, ahol Lacit feltételeztem. A hölgy üveges tekintettel bámult ugyanarra és mivel semmi válasz nem jött, ezért még durvábban elordította magát.

- Laaaaaaciiiiii!!!!! Vásárlóval vagy, vagy mi? – Fúúú, hát Lacinak csak az lehet a szerencséje, ha azzal van, mert ha nem, akkor az ősasszony tuti, hogy másodperceken belül megindul és puszta kézzel tépi Lacit apró cafatokra. Esküszöm imádkoztam, hogy Laci hagyja abba a kussolást és reagáljon valamit! És akkor az egyik polc mögül előbukkant vélhetően az ő feje és foghegyről csak annyit kérdezett:

- Mivanmáááá?

Na mondom kész, eljött az összescsapás ideje, itt kő kövön nem marad. Laci feje most a hajánál fogva bepaszírozódik egy elöltöltős mosógépbe, aminek az ajtaját az ősasszony két lábbal rúgja be és még a tetejére is ráöklözik egyet, hogy behorpad alul-felül az acélszerkezet.

De nem ez történt. Ámulatomra szimplán és végre normál hangerőn válaszolt:

- Itt egy izé. Egy hölgy. És órát keres. – izé? Ez lennék én?

- Jövök!

Most mi? Melyik volt a varázsszó vajon? Az óra, az izé, vagy a hölgy? Szóval Lacink megindult. Felém. Odalépett, mélyen a szemembe nézett és azt kérdezte:

- Mit akar? – huh, hát őszintén? Az elmúlt percekben nemhogy arról feledkeztem meg, hogy mit akarok, de egy erős szégyenérzet is úrrá lett rajtam, hogy van pofám ide bejönni, érdeklődni, kérdezősködni, levegőt venni és úgy egyáltalán: létezni.

- Hát ööö… az aktivitásmérőket keresem. Szeretnék kettőt megnézni.

Laci egy pillanatra a plafonra nézett, mintegy jelezve, hogy a töke tele van velem, pedig még csak fél másodperce beszélünk, aztán lomhán elindult. Sem szóban, sem mozdulattal nem jelezte, hogy kövessem, de azért utánaindultam, lesz ami lesz alapon.

Utunk végén egy vitrinhez ért, ahol dobozolva ott sorakoztak az aktivitásmérők. Rám néz, hetykén:

- Melyik kell?

- Ööö… igazából két típust szeretnék megnézni. – úgy nézett rám, mint aki le akar nyelni.

- Megnééézniii?

- Hát… igen – válaszoltam. De rögtön magyarázkodni kezdtem, mert éreztem, hogy azzal nagyon elvetem a sulykot, ha én csak úgy nézelődni akarok, anélkül hogy vásárolnék. – Nem tudok dönteni a két aktivitásmérő között, ezért szeretném megnézni mindkettőt.

- Jó. – és olyat sóhajtott, mintha el akarná fújni egyetlen tüdővel az egész áruházat. - Mutassa, melyik kettő az?

Ráböktem az üvegen keresztül az egyikre. Ő komótosan elővett egy kulcscsomót és megfontoltan keresni kezdte az adott vitrinhez valót. Az ajtó kinyitása után kiemelte az általam választott dobozt és mintegy fél méterről megmutatta magát a dobozt, hogy – Na, ez az egyik. - És áll. Kezében a dobozzal. Nézem a dobozt, nézem őt. Nézem őt, nézem a dobozt. Aztán megint őt. Istenazatyám, ez most nem bontja ki, vagy mi van?

- Elnézést, de kibontaná?

- Minek? – förmed rám felhúzott szemöldökkel. De olvasok a sorok között, valójában ezt akarta mondani: Ez egyszerűen érthetetlen, hogy magának miért nem elég, ha megmutatom az aktivitásmérő DOBOZÁT?!?! Hát rajta van a kép, ráadásul ismeri a típust. Most komolyan azt várja tőlem, hogy mozduljak meg még ennél is jobban és bontsam ki? Mondja, maga pikkel rám?

- Mert szeretném élőben látni.

- Hát ez nem igaz… - sziszeg a foga között halkan, de pont annyira hogy még halljam és ássam el magam, hogy van pofám erre kérni. Szerintem ő lehetett idén az év dolgozója.

A bontási művelet több percet vesz igénybe. Óvatosan, ragasztóról ragasztóra kitapogatja, behajtja, kibontja, feltekeri, átemeli, és… a kezembe adja. Győzelem.

Rárakom a csuklómra, ez a fekete. Hát persze hogy nem tetszik. Tök ronda és férfias. Ezt ezer százalék, hogy nem veszem meg. Na de hogy mondom ezt meg neki? Hát a kulcscsomót a jobb szemembe fogja állítani, az üvegből készült vitrinajtót meg ugyanazzal a lendülettel a hátamba. De nincs más választásom, óvatosan kerülve a tényeket, azt mondom:

- A másikat is megnézhetném? – nézhetNÉM. Érted. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy ő tesz nekem szívességet. Ez teljesen abnormális, hogy egy vásárlónak ilyen igényei vannak, mint nekem, ma, itt.

- MEG – A szó mögött egy komplett káromkodáshalmaz volt, ez átjött. Köszönjük László.

És mit csinál? Ugyanolyan lomhán, mint ahogy kicsomagolta, elkezdni becsomagolni. Percekig. Érted? Hosszú percekig. Precízen, lesimítva, kihúzogatva, beillesztgetve. Szerintem pont három órája cseszem ott a rezet amúgy, de mindegy.

Mikor a művelet véget ér, rámutatok a másik típus dobozára. Tudom, hogy a kérdésemmel az életemet kockáztatom, de csak azért is felteszem.

- Ebből van a bézs-arany verzió raktáron? – látom, hogy a homlokán egy ér dudorodni és lüktetni kezd. – Akkor ne bontsa ki, köszönöm, mert én arra lettem volna kíváncsi. – rámosolygok. Mintha kicsit megenyhülne, de szerintem csak amiatt, hogy megkímélem a bontási procedúrától.

Megköszönném a segítségét, de valahogy nem áll rá a szám. Úgy izomból. Ezt az egyet viszont nem bírom visszafogni:

- Már csak egy kérdésem maradt. Nincs Önöknél felvétel? Olyan szimpatikus a kollektíva!