Mondanám, hogy megy ez az életmódváltás, de nem. Mármint persze akarom meg minden, de hát annyi a kísértés!? Például a munkahelyemen meleg pogácsa van reggelente. Tudod az a jó zsíros, tömör fajta, ami olvad a szádban. Hát ember legyen a talpán, aki nem csábul el néha.

Ez a hét ilyen szempontból teljesen off volt. Szinte egyáltalán nem tudtam betartani a saját szabályaimat.

Először is a hétfői kedden (mert ugye a Húsvét miatt most felborult a rendszer) ráálltam a mérlegre. Na azt nem kellett volna, mert valamilyen érthetetlen okból kifolyólag többet mutatott, mint vártam. Jóval.

És ilyenkor elszomorodik az ember. Úgy éreztem, hiába sanyargatom magam már másfél hete, gyakorlatilag semmit nem ér.

Mivel ez nem egy fogyókúrás oldal, ezért most az a lényeg, hogy ilyenkor agyban mi játszódik le. Mert nagyon fontos lenne arra koncentrálni, hogy nem a kilók miatt csinálom, hanem az egészségem miatt. Mondom LENNE, mert hát nem így történt. Sajnos aznap elvitt a hiúság. Egészen a munkahelyi büféig. A pogácsás kosárig. Gondoltam úgyis hiába az egész, és kívánom a szénhidrátot, hát most két pogi csak belefér?! Amúgy igen, belefér, ha tényleg őszintén így gondolom, hogy megengedek magamnak egy kis bűnt. De itt nem csak erről van szó. Hanem arról is, hogy az a két pogácsa csak a kezdet volt.

Utána jött a pörkölt mellé tészta kombó, mert ugye már reggel bűnöztem, akkor a mai napnak már úgyis lőttek és alapból is az jár a borjúpöri mellé, akkor csapassuk.

Mentségemre legyen mondva, délután megszégyenülve átballagtam a zöldségeshez, de már látom, hogy valójában nem gyümölcsöt vettem, hanem kamubanánt, kamualmát, kamuepret. Mert utána egész héten csak ott figyeltek az asztalomon, hozzájuk sem nyúltam. Az eper mondjuk így nem is bírta sokáig, hála Istennek azt másnap átköltöztettem a kukába és így nem rontotta tovább a levegőt, de az alma és a banán olyan megvető fejjel figyelt folyamatosan, hogy végül eléjük húztam a nyomtatót. Gondoltam ha nem látom őket, nem emlékeztetnek arra rendületlenül, hogy mekkora egy gyenge jellem vagyok.

Na meg hát a Húsvéti nyulak ugye. Amiket szeretetből hoznak a kollégák, pedig én lány vagyok, nem is locsoltam meg senkit. És váratlanul egy doboz toffifee, meg mozart golyszli is becsúszott. És azok már nem fértek be a nyomtató mögé, úgyhogy el kellett pusztítanom őket.

Szóval ez a hét már annyi sebből vérzett, hogy ma szinte észre sem vettem, de a Mekiben kötöttünk ki. És esküszöm, rendelésnél azt akartam mondani, hogy csirkesaláta, de valami gebasz történhetett a téridő-kontinuummal, mert végül azt közölte a szám, hogy mekcsiken-menü. Próbáltam menteni a helyzetet egy light-kólával, de nyilvánvaló, hogy elcsesztem. És mindemellett még csak edzeni se mentem.

Ezzel az egész héttel csak azt akartam mondani, hogy szerintem hamarosan jön a levél, hogy a mester fokozatú diplomát önostorozás szakon, summa cume laude átvehetem.

Elszomorító, hogy csak azért, mert nem tudtam betartani az általam kitűzött célokat, nagyon intenzív bántást kaptam magamtól. Pedig tudomásul kell venni, hogy az életmódváltás egyáltalán nem megy rögtön. (Láttam már ezt így leírva, de hát ugye ki veszi ezt komolyan?) Itt nincs helye azonnali változásnak, sőt, még csak végleges sorsfordulatnak sem, egyedül a törekvés létezik. A hajlandóság arra, hogy a lehető legjobban csináljam.

Holnap pedig új hét, új remények. Jövök majd a részletekkel.

P.S.:

A zöldségesnél kezdek!