Négy éve van jogosítványom és az elméleti síkon megtanított elvek mellett én magam is alkottam párat, mivel napi szinten vezetek. Ha lenne gyerekem, akit Bélának hívnak és sikeresen teljesítette a forgalmi vizsgát, akkor így próbálnám meg átadni mindazt a tudást, ami a megszámlálhatatlan vezetési órám alatt, valamint a száztizenhét lábon kihordott infarktus mellett rám ragadt.

"Szóval Fiam, anyád töménytelen mennyiségű tapasztalattal rendelkezik a vezetéssel kapcsolatban. És eljött az idő, hogy én most ezt a rendkívül értékes, becses tudást a rendelkezésedre bocsássam. Most üljél lefele azonnal, mert mondom sorjában. De hogy ne unatkozz, inkább össze-vissza adom a jótanácsokat, ahogy épp eszembe jut - nagy vagy már, majd szépen kiválogatod és rendszerezed.

Harmincegy éve hozott össze bennünket a sors, mert egy férfit szerettünk, csak másképp. Az Édesapámat. Négyéves voltam akkor, kicsiny, mosolygós, csacsogós kislányként a szívem tárva-nyitva állt előtted. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történik, hiszen mit tudhattam én akkor még a felnőttek világáról? Annyi történt, hogy egy napon Apa összepakolt és elköltözött. Csak egy tábla csokoládét hagyott nekem búcsúzóul, aminek a papírját hónapokig dugdostam a barna dohányzóasztal polcán, hogy úgy érezzem, kicsit mégis ott van velem. Mert a csokit persze megettem. Először rettentően féltem, hogy magányos lesz nélkülem, de megnyugodtam, hiszen ott voltál Te. Anyukám is csak annyit mondott, hogy ha találkozom Veled, legyek udvarias és aranyos, amilyen mindig is szoktam lenni.

Mondanám, hogy megy ez az életmódváltás, de nem. Mármint persze akarom meg minden, de hát annyi a kísértés!? Például a munkahelyemen meleg pogácsa van reggelente. Tudod az a jó zsíros, tömör fajta, ami olvad a szádban. Hát ember legyen a talpán, aki nem csábul el néha.

Ez a hét ilyen szempontból teljesen off volt. Szinte egyáltalán nem tudtam betartani a saját szabályaimat.

Először is a hétfői kedden (mert ugye a Húsvét miatt most felborult a rendszer) ráálltam a mérlegre. Na azt nem kellett volna, mert valamilyen érthetetlen okból kifolyólag többet mutatott, mint vártam. Jóval.

Egy gyönyörű áprilisi napsütéses napon, kaptam egy fejlövést: nekem kell egy aktivitásmérő! De azonnal. És nem ám akármilyen?! Olyan, amit ha felveszek, le sem akarok többé venni, mert már a viselésétől felmegy az izomszázalékom a Holdig.

Úgyhogy egész álló nap a netet bújtam, hogy megtaláljam a számomra legalkalmasabb egyedet. Végül sikerült is, csak a baj ott kezdődött, hogy kettő is megfelelt az elvárásaimnak és totálisan döntésképtelen helyzetbe kerültem. A létező összes összehasonlító oldalon beikszeltem mindkettőt, hátha találok csak egyetlenegy megkérdőjelezhetetlen előnyt az egyiknél, hogy ennek a fenenagy lelki válságnak pontot tegyek a végére. De nem segített. Egy dologban bíztam, hogy mivel az egyik bézs-arany, a másik meg fekete, talán élőben a szín alapján sikerül döntenem.

Úgyhogy felpattantam a képernyő elől és azon nyomban egy elektronikai áruház felé vettem az irányt. Beparkoltam, majd céltudatosan beléptem az objektumba.