Talán soha nem volt olyan sötét az éjszaka, mint aznap. Csak az óra kattogását lehetett hallani, ahogy mutatója öregesen húzza a másodperceket. A feketeség homálya a lakás minden szegletét ellepte. A padló egyszer csak  kísértetiesen megreccsent, és a lépcső tetején…

…megjelentem én.

Embertelen álmosan, kóválygó fejjel ugyanis a mosdóba indultam.

Nem volt teljesen tudatos a döntés, az is lehet, hogy csak a lustaság okán, de nem kapcsoltam lámpát. Gondoltam majd megszokja a szemem a sötétséget, ha egyáltalán kinyitom ugye, és lebotorkáltam a lépcsőn. De annyit bénáztam, hogy végül a fürdőszobában mégiscsak világosságot gyújtottam – azt hiszem ez volt az a végzetes mozdulat, ami megpecsételte a sorsom. Ugyanis amikor visszaindultam, leoltva a lámpát, már megint nem láttam semmit. A retinámnak nem volt ideje alkalmazkodni az éjsötéthez.

Nem baj, gondoltam továbbra is félálomban, hiszen a lakás minden szegletét ismerem, fényár nélkül is vissza tudok jutni az ágyig. Azonban erre a nagyképűségre a következő másodpercben nagyon ráfáztam.

Ugyanis az utamban volt egy sámli, amit én vakon egyáltalán nem észleltem és lépés közben, ahogy emeltem a lábam, az pont beleakadt. A másodperc törtrésze alatt reagáltam a helyzetre. Ösztöneim azt súgták, hogy ha a másik lábamat megfelelő szögben magasra emelem és azzal egy jó nagyot lépek, akkor még nem borulok be arccal a padlóra; meg tudom tartani az egyensúlyomat. Egyetlen dolgot vétettem el, nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy a sámli keresztben van, így a lábaim fesztávolsága kevésnek bizonyult és totálisan elvesztve egyensúlyomat, a felsőtestem előrebukott.

A következő pillanatban átfutott az agyamon, hogy talán még nincs veszve minden, hiszen van nekem két kezem is! Azokat majd jól lerakom magam elé a földre és így megúszom a dolgot kisebb karcolásokkal. Fel sem merült bennem, hogy velem szemben még lesz egy szék.

És ez még mindig nem lett volna akkora probléma, mert a karjaim hosszúsága és az esés szöge miatt elkerülhettem volna a vele való konkrét érintkezést – viszont az ülőalkalmatosságnak karfája is volt. Úgyhogy az történt, hogy mielőtt le tudtam volna rakni a kezeimet, a fejem tulajdonképpen beleakadt a karfába és úgy ütközött össze az alsó állkapcsommal, hogy először azt hittem, a teljes fogsorom odaveszett. Itt azért már elkapott egy kisebb pánik, úgyhogy amikor végre földet értem, az első reakcióm az volt, hogy a nyelvemmel azonnal lecsekkoltam egyenként a fogaimat. Tapintásra úgy ítéltem meg, hogy nagyobb kár nem történt, de azért amikor végre sikerült feltápászkodnom, visszaoldalogtam a fürdőszobába, hogy a tükörben is leellenőrizzem a tényállást. Na és ott kaptam sokkot. Innen már teljes horror sztori, maradjunk annyiban, hogy amellett, hogy végül mégiscsak letört az egyik metszőfogamból egy darab, a másik valószínűleg észrevétlenül beleszaladt az alsóajkamba, ami a nyilvánvaló sérülésen kívül azt eredményezte, hogy az amúgy sem keskeny szám mintegy hatszorosára dagadt. Elképesztő volt a látvány…

Anyukámat csak úgy mertem felébreszteni, hogy majdnem a teljes arcom eltakartam a kezeimmel, mert máskülönben a szeme elé táruló kép alapján joggal hihette volna, hogy betört a házba egy gigantikus száj.

Természetesen rögtön az egész család felkelt, jöttek az alternatív megoldások. Először házipálinkába mártott fültisztítóval ecseteltük, de attól nemhogy a fájdalom nem csökkent, még irdatlan büdös is lettem. Utána raktunk rá mézet, hogy összehúzza, de mondanom sem kell, hogy attól meg csak simán összeragadt. Végül úgy határoztunk, hogy nincs más lehetőség, mennünk kell a sürgősségire.

Én megmondom őszintén, nem is tudtam, hogy a városban legalább annyi traumatológia van, mint ahány zöldséges. Először a számunkra legkézenfekvőbb helyre mentünk. Mondjuk az furcsa volt, hogy mindenütt mesefigurák lógtak a falról és volt zsiráfos magasságmérő is - mivel elmúltam huszonöt. De volt jobb dolgom is annál, mint hogy a körülményekkel foglalkozzak. Akkor már én is arra vágytam, hogy egy orvos rátekintsen a sebesülésemre és megmondja, hogy legalább ásítani tudok-e valaha – ha egyáltalán túlélem ugye.

Helyet foglaltunk és vártunk. Egyszer csak kinyílt az egyik ajtó és kiszólt egy férfihang, hogy jöhet a következő. Más nem volt rajtunk kívül (mondjuk ez is feltűnhetett volna), úgyhogy magamra vettem. Beléptem az ajtón és direkt lassan fordultam meg, nehogy elijesszem a doktor urat. Jól is tettem, mert mintha egy kicsit hátra ugrott volna, mihelyst ráfókuszált a fejemre, ami gyakorlatilag csak egy irgalmatlanul terebélyes száj volt. Majd ahelyett, hogy azonnal az elsősegélydobozért nyúlt volna, unalmas hangon, következetesen csak ennyit kérdezett.

- Mondja, mi a panasza?

Na mármost 1.: nem igazán tudtam beszélni, tekintettel arra, hogy pont az a testrészem sérült, amivel ezt a gyakorlatot végezni szoktam; 2.: most őszintén, tényleg nem látszik??!!

Vadul elkezdtem mutogatni az arcom alsó felére, hátha ebből észleli, hogy ott lehet a gond, nem alapból születtem orbitális szájjal, mire lemondóan legyintett egyet és az asztalán lévő vonalas telefon után nyúlt. Tárcsázott, kicsit várt, majd vélhetően felvette a másik oldal, mert ezt mondta.

- Szervusz Ernő! Nah, itt van egy lány, aki ráesett a szájára…

A beszélgetés többi részére már nem tudtam figyelni, mert ez az egy mondat ámulatba ejtett. Voltam én már definiálva sokféleképpen: a mosolygós lány, a szomszéd lány, lány aki reggelente a 20-as busszal jár… de így, ebben a formában ez még nem hangzott el.

Gondolatmenetemet ő törte meg, miszerint fáradjak át a másik klinikára, mert ő itt nem tud engem ellátni. Kicsit azt gondoltam, lehet, hogy jobb is. Úgyhogy átballagtunk a másik helyre.

Na és ott aztán volt minden. Horror sztori 2. Ha voltál már traumatológián, akkor tudod, hogy az pont arra jó, hogy rádöbbenj: Neked az égadtaegyvilágon semmi bajod nincs. Volt aki konkrétan külön hozta az ujját… hagyjuk is. Mire bejutottam, elment a fél nap és az lett a vége, hogy nem tudnak rajtam segíteni, de azt mondták, hogy be fog gyógyulni, vagy legalábbis egy idő után lelappad. Írtak fel érzéstelenítőt és el voltam intézve, mehettem ahova akartam. Mondjuk ezt egyáltalán nem bántam, mert a vizsgálat alatt két embert operáltak meg közvetlenül mellettem, úgyhogy szívesen távoztam.

Pár nap múlva tényleg jobb lett a helyzet. Folyamatosan azzal nyugtattam magam, hogy mások százezreket fizetnek, hogy olyan szájuk legyen, mint ami nekem akkor volt. Egy hónapig még selypítettem és azóta kerülöm a pálinkát meg a mézet, de egyébként köszönöm, jól vagyok.