Folyamatosan azon gondolkodom, hogyan tudok a leggyorsabban visszatérni a belső békémhez, mert az élet nap mint nap előáll olyan történéssel, ami miatt elvesztem ezt a stabil, erős középpontot. Mostanában az az elsődleges célom, hogy az önmagammal való kapcsolatom egy bámulatosan nagy teherbírású oszlop legyen, ami még az eget is meg tudja tartani, ha úgy kívánja a sors.

Nem könnyű.

Mégis maga a felismerés, hogy van egy belső fix pont, amihez csak én férhetek hozzá, hatalmas erőt ad. És nekem az a dolgom, hogy megtaláljam az összes oda vezető utat.

Ezek közül az egyik számomra legegyszerűbben használható ösvény a belső csend. És itt a csend szón van a hangsúly. Egy olyan gondolat és ítélkezés nélküli állapot, ami pillanatok alatt megnyugvást hoz. Sokat olvastam már erről, de valahogy tudatosan alig-alig tudtam ide megérkezni. Az gátolt a leginkább, hogy megengedjem magamnak. Igenis megengedjem, hogy öt percre elterüljek a kanapén, totálisan ellazítva a testem. Meg kellett értetnem magammal, hogy ha pár percre kivonom magam a külvilágból, az még nem jelenti azt, hogy rossz ember vagyok, vagy épp nem kötelességtudó.

Amikor ezt végre meg tudtam beszélni magammal, akkor pedig jött a teljes lelazulás. Testileg. Ha arra koncentrálok, hogy valóban minden izmom elernyedjen, akkor a gondolataim is megszűnnek száguldozni. Mert nem tudok másra figyelni, csak arra, hogy lazuljak, lazuljak és lazuljak. És ha ez megtörtént, akkor valahogy a gondolataim is elcsendesednek.

Egy másik, a belső békémhez vezető út a türelem és az elfogadás. Az igazi, megengedő türelem önmagam irányába. Sajnos én is folyamatosan ítélkezem. Jönnek-mennek a gondolatok a fejemben, hogy mit csináltam megint rosszul, mit tehettem volna másképp, mikor minek milyen rossz kimenetele lehet, aminek én vagyok az okozója. Őrülten fárasztó. Aztán rájöttem, hogy a legnagyobb áldás, ha türelmes és elnéző vagyok magammal szemben. Úgy értem, hogy rálátok az ítélkezéseimre, de nem dorgálom meg magam azokért is. Türelemmel figyelem, hogy vannak, jönnek, néha elsodornak, de legalább tudok róluk. És ezzel együtt soha nem adom fel a hitem és a reményt, hogy egyre kevesebb lesz belőlük, amíg egyszer csak elfogynak.

Napjainkban nagy népszerűségnek örvend a jóga is, ami segít a fókusz megtartásában és a testi-lelki harmónia megteremtésében. Én is nagy rajongója lettem. Mostanában behunyt szemmel csinálom az ászanákat, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy milyen megnyugtató képek kúsznak be elém. Van egy visszatérő, amikor egy erdő közepén ülök, egy patak partján. Körülöttem hatalmas, égig érő fák, friss, ezernyi zöldben játszó levelekkel. A levegőt szinte harapni lehet, érzem a testemben a friss oxigént és közben hallom, ahogy csordogál a patak. De a legjobb, az a biztonságérzet, amit ez az elképzelt tér nyújt. Magam sem tudom, hogy kerültem oda képzeletben egyszer, de mióta megtörtént, azóta gondolatban is visszajárok időnként. Megnyugtat.

Nyilván van még ezer másik út. Sőt, mindenkinek vannak egyedi, különleges ösvényei, ami lehet, hogy nálam zsákutca. De a legfontosabb akkor is az, hogy legyen rá nyitottságunk és törekvésünk: megkeresni és megtalálni a saját kapcsolódásunkat.

És még egyszer hadd emeljem ki a legfontosabb útjelző táblákat, amelyek segítenek, ha eltévednénk: belsó csend, ellazulás, megengedés, türelem, bizalom és hit.