Folyamatosan azon gondolkodom, hogyan tudok a leggyorsabban visszatérni a belső békémhez, mert az élet nap mint nap előáll olyan történéssel, ami miatt elvesztem ezt a stabil, erős középpontot. Mostanában az az elsődleges célom, hogy az önmagammal való kapcsolatom egy bámulatosan nagy teherbírású oszlop legyen, ami még az eget is meg tudja tartani, ha úgy kívánja a sors.

Nem könnyű.

Mégis maga a felismerés, hogy van egy belső fix pont, amihez csak én férhetek hozzá, hatalmas erőt ad. És nekem az a dolgom, hogy megtaláljam az összes oda vezető utat.

Ezek közül az egyik számomra legegyszerűbben használható ösvény a belső csend. És itt a csend szón van a hangsúly. Egy olyan gondolat és ítélkezés nélküli állapot, ami pillanatok alatt megnyugvást hoz. Sokat olvastam már erről, de valahogy tudatosan alig-alig tudtam ide megérkezni. Az gátolt a leginkább, hogy megengedjem magamnak. Igenis megengedjem, hogy öt percre elterüljek a kanapén, totálisan ellazítva a testem. Meg kellett értetnem magammal, hogy ha pár percre kivonom magam a külvilágból, az még nem jelenti azt, hogy rossz ember vagyok, vagy épp nem kötelességtudó.

Amikor ezt végre meg tudtam beszélni magammal, akkor pedig jött a teljes lelazulás. Testileg. Ha arra koncentrálok, hogy valóban minden izmom elernyedjen, akkor a gondolataim is megszűnnek száguldozni. Mert nem tudok másra figyelni, csak arra, hogy lazuljak, lazuljak és lazuljak. És ha ez megtörtént, akkor valahogy a gondolataim is elcsendesednek.

Egy másik, a belső békémhez vezető út a türelem és az elfogadás. Az igazi, megengedő türelem önmagam irányába. Sajnos én is folyamatosan ítélkezem. Jönnek-mennek a gondolatok a fejemben, hogy mit csináltam megint rosszul, mit tehettem volna másképp, mikor minek milyen rossz kimenetele lehet, aminek én vagyok az okozója. Őrülten fárasztó. Aztán rájöttem, hogy a legnagyobb áldás, ha türelmes és elnéző vagyok magammal szemben. Úgy értem, hogy rálátok az ítélkezéseimre, de nem dorgálom meg magam azokért is. Türelemmel figyelem, hogy vannak, jönnek, néha elsodornak, de legalább tudok róluk. És ezzel együtt soha nem adom fel a hitem és a reményt, hogy egyre kevesebb lesz belőlük, amíg egyszer csak elfogynak.

Napjainkban nagy népszerűségnek örvend a jóga is, ami segít a fókusz megtartásában és a testi-lelki harmónia megteremtésében. Én is nagy rajongója lettem. Mostanában behunyt szemmel csinálom az ászanákat, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy milyen megnyugtató képek kúsznak be elém. Van egy visszatérő, amikor egy erdő közepén ülök, egy patak partján. Körülöttem hatalmas, égig érő fák, friss, ezernyi zöldben játszó levelekkel. A levegőt szinte harapni lehet, érzem a testemben a friss oxigént és közben hallom, ahogy csordogál a patak. De a legjobb, az a biztonságérzet, amit ez az elképzelt tér nyújt. Magam sem tudom, hogy kerültem oda képzeletben egyszer, de mióta megtörtént, azóta gondolatban is visszajárok időnként. Megnyugtat.

Nyilván van még ezer másik út. Sőt, mindenkinek vannak egyedi, különleges ösvényei, ami lehet, hogy nálam zsákutca. De a legfontosabb akkor is az, hogy legyen rá nyitottságunk és törekvésünk: megkeresni és megtalálni a saját kapcsolódásunkat.

És még egyszer hadd emeljem ki a legfontosabb útjelző táblákat, amelyek segítenek, ha eltévednénk: belsó csend, ellazulás, megengedés, türelem, bizalom és hit.

Most, hogy már több hete itthon vagyok, úgy éreztem leülepedett bennem ez az új világ annyira, hogy meg tudjam fogalmazni az általa megélt érzéseimet. Ma értettem meg ugyanis a legfontosabbat, hogy bár kívülről úgy tűnik, mintha iszonyú korlátok közé szorítaná az embert a világjárvány - valójában én soha nem voltam ennyire szabad, mint ebben az időszakban.

"Minden (...) könyvnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla. Ahányszor csak valaki a kezébe vesz egy könyvet, s tekintetével átfutja lapjait, a könyv szelleme újraéled, erőre kap." - Carlos Ruiz Zafón

Emlékszem gyerekkoromban Anya rengeteget olvasott. Esténként nekem, napközben magában. Ámulattal néztem, hogy milyen gyorsan a végére ér egy-egy kötetnek. Már akkor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ha nagy leszek, én is olyan leszek, mint ő. Rengeteget fogok olvasni. Azt hiszem ez volt az első és egyben legfontosabb lépés a könyvek szeretete felé: a szülői példamutatás.

Elmentünk ma autót nézni. Csak úgy. Néha szoktunk ilyet. Kinéztük neten, aztán belibbentünk a kereskedésbe.

Az értékesítő fickó persze egyből lecsapott ránk.

Szépen, sorban, igen választékosan elmondta, hogy milyen fantasztikus tulajdonságai vannak az autónak, majd a monológ végén nagy levegőt vett, kimeresztette a szemét és huncut félmosollyal a száján bedobta a szokásos aduászt:

• Ééés… HÖLGY TULAJDONOSTÓL!

Egyszerűen az agyam eldobom azoktól a szalagcímektől, melyek szembejönnek velem a médiában. Nap mint nap emberek tízezreit mérgezik súlyos gondolatokkal. Ez a vészjósló trend, ami alapján a nagyvilág híreit arcunkba kapjuk, engem szakadatlanul rettegésre késztet. Ettől a pániktól pedig elhúzódó idegzsábát kapok.

Van az úgy, hogy nem jön az ihlet. Nem fűződnek egymásba a mondatok, vagy épp túlkötődnek szavak. Van mondanivaló, de csak örvénylően kering megfoghatatlan gondolatokként. Vagy ömlenek a szókapcsolatok, de a tartalmuk hiányzik.

Ezekben a kaotikus időszakokban azonban nem csak az írás ilyen, hanem az élet is. Egymásba folynak a napok. Ilyenkor teljes erőből próbálom tartani a kontrollt és minden izmom a végletekig feszül, ahogy szorítom a gyeplőt – de értelmetlen küzdelem az egész. Semmi nem jön össze, nem úgy sikerül, vagy épp nincs is végeredmény.

Lesújtó.

Hogy van az, hogy máskor, minden előzmény nélkül a szárnyára kap a szél és egészen az égig repül velem, ahonnan belátom életem mozzanatainak összes egybefonódott láncszemét? Látom, ahol elroppant, de megvastagodva újra egybeforrt; ahol lepattogzott róla egy-egy darab; a töréseit és azt is, ahol más alakot öltve újra összehegedt és még ellenállóbbá vált.

Tegnap este a jól megérdemelt ötperces láblógatásomat végeztem, amivel meg szoktam magam ajándékozni egy-egy fárasztó nap után. Hogy pontos legyek, valójában ilyenkor én lógok a lábamról, mert a pozíció a következőképpen néz ki: lefekszem a kanapéra és két virgácsomat 90 fokban fellendítem a falra. Én meg csak elterülve élvezem, ahogy a tehermentesített lábam felfrissül és új életre kel. Na és ebben a pata-reinkarnációs pózban, amikor a gondolatok fékezhetetlenül szaladgálni kezdenek, mindenféle feminista eszméket nélkülözve felmerült bennem, hogy miért pont a nőkkel előzékenyek férfiak és nem fordítva? 

Tekintetemet az égre emeltem, majd a lábaimra és akkor megvilágosodtam.

Néha elgondolkodom, hogy mit vállalok be azzal, ha leírom a gondolataimat és azt közkézre bocsájtom. Mert a saját belső világomhoz engedek hozzáférést. Azzal, hogy felrakom az információs szupersztrádára, kockáztatok. Ismeretlen emberek látnak egy villanást belőlem, amit akár félre is érthetnek, nyilvánosan meghurcolhatnak és megszégyeníthetnek. Jól tudom, ha kitárom a szívemet és teljes önvalómat, az elutasítások mérgező nyílként fúródnak lelkembe és örök sebet hagynak maguk után. Minél gyakrabban ér ilyen hatás, annál több lesz bennem az óvatosság és a félelem. És nincs ennél rombolóbb.

Talán soha nem volt olyan sötét az éjszaka, mint aznap. Csak az óra kattogását lehetett hallani, ahogy mutatója öregesen húzza a másodperceket. A feketeség homálya a lakás minden szegletét ellepte. A padló egyszer csak  kísértetiesen megreccsent, és a lépcső tetején…

…megjelentem én.

Embertelen álmosan, kóválygó fejjel ugyanis a mosdóba indultam.

Huszonnégy éves voltam, felnőtt nő. Lelki mecénásként vállaltam, hogy elkísérem egy barátnőmet nyelvvizsgázni és érzelmileg támogatom őt, bárhogy is alakul a napja. Mivel a számonkérés egy másik városban volt, ezért vonatra pattantunk és meg sem álltunk a vizsgaközpontig, ami pont az állomás mellett épült. Ő bement, én kinn maradtam egy padon, és laza két és fél órát vártam rá türelmesen, mire megjelent azzal az információval, hogy túl van élete nagy megmérettetésén. Akkor még nem sejtettem, hogy az enyém viszont csak most következik. Mert a hosszú, kőkemény unalommal teli várakozás alatt általam elfogyasztott másfél liter víz igen meghatározó szerephez jutott a továbbiakban.

A vonat már benn állt az állomáson, pedig még volt húsz perc az indulásig. Gyorsan megvettük a jegyet és már akkor észleltem, hogy a kelleténél erősebben szorítom a bal combomat a jobb elé, mert érkezik az a kellemes inger, ami hívogat az illemhelyiség felé.